Szerencsésnek
tartom magamat, hogy összetalálkoztunk, én és a drámapedagógia, hiszen minden
ember arra törekszik, hogy a munkájában megtalálja a tevékenység örömét és a
sikert, ami lelkesíti, amiből a mindennapokban további erőt, energiát meríthet.
Tanítói célom, hogy munkám során minél több hatékony módszertani fogást
megismerjek, és kipróbáljak. Szeretnék a nevelő –oktató munkámban minél
eredményesebb lenni, persze szeretném magamat ebben a folyamatban jól érezni,
úgy, hogy közben a tanítványaimon is azt lássam, hogy élvezettel vesznek részt
ebben a folyamatban.
Ezt adta meg nekem a drámapedagógia, mely
egyszerre jelent egy szakmai megújulást, inspiráló attitűdöt és oldott légkört
a tanítás alatt.
Ezt
tapasztalták az óráimon a szülők, és joggal vágytak arra, hogy gyermekeik ebben
az oldott hangulatú légkörben tanulhassanak meg olvasni. A módszer lényege,
hogy ha a gyerek feltétel nélküli elfogadást, támogatást érez, könnyen a
bizalmába fogad minket. A módszerem alapfeltétele a bizalom. Ez egy olyan
olvasástanítási módszer, ahol szabad tévedni, nincs elmarasztalás.
Lehet
hibásat mondani, hiszen mindenki a saját tapasztalatai közben jön rá, ha
tévedett. A drámapedagógiai gyakorlatok közben nincs szükség fegyelmezésre,
hiszen a játék tükröt tart a játszók elé, és magukat korrigálják a résztvevők.
Módszerem
kidolgozásához az élményszerű tanítás vágya vezetett. Örömmel tölt el, ahogy
tanítványaim boldog pillanatait csodálhatom a tanítási órákon. A hagyományos
tanítási órákon a tanulók passzív szenvedőként próbálják befogadni az új
ismereteket. Így azonban csak egy „idegen tudás” birtokosai lesznek. A
dramatikus olvasástanítás egy kísérlet a tudás megszerzésének személyessé
tételéhez. Kulcsfogalma a szerep és az azonosulás.
A
tanulók szerepbe lépnek, elképzelik az általuk kitalált környezetet,
helyszíneket, lehetőség nyílik arra, hogy a tanuló saját személyisége, és a
karakter, amellyel azonosul a szerepben, interakcióba lépjen egymással.
Átmenetileg lehetőség nyílik minden szereplőnek egy más karakterrel való
azonosulásra, és remélhetőleg ezzel elérem, hogy a belsőleg átélt helyzet
személyes élménye, maradandó emléket, személyes tudást eredményez.
Hiszem,
hogy hosszú kitartó munkával el tudom érni, hogy a drámapedagógia által,
tanítványaim
pontos önismeretre tegyenek szert. Bízom benne, hogy a folyamat közben
gyarapodik fantáziájuk, önfegyelmük, akaratuk, teherbírásuk, kreativitásuk,
bátorságra, önbizalomra tesznek szert. Fejlődik kommunikációs készségük, a
verbális és nonverbális jelek magabiztos
használóivá válnak.
Remélem,
hogy tanítványaimat rugalmas gondolkodásra, az improvizációs képességeik
fejlesztésére ösztönzöm, s közben észrevétlenül fejlődik beszédük, finomodik
artikulációjuk, törekedni fognak az érthető tiszta beszédre, bővül a szókincsük.
Mire
a jó a drámapedagógia? A válasz egyszerű:
Boldog
és kiegyensúlyozott személyiségek nevelésére!
Ezen
az úton indultam el én is.
Lassan megismerem saját magamat, és ez új
lehetőségeket tár fel előttem.
Az út még nagyon hosszú. Sokat kell tanulnom,
hogy a módszerem egyre kiforrottabb, egyre eredményesebb legyen.
Ám
a befektetett munka fáradalmai egy pillanat alatt szertefoszlanak, amikor rám
néznek azok a ragyogó szempárok, és azt
kérdezik Tőlem :
- Mónika néni, ma hova utazunk Nyuszkó Muszkó
Tappanccsal?